A minap olvastam egy posztot Ronan-ról, aki megihlette Taylor Swift-et is, és írt róla egy dalt. 

Megható. Beleolvastam a gyászoló édesanya blogjába miközben hallgattam a fent említett zenét... hát mit mondjak. Nagyon sokszor jött a szívbemarkoló görcsös érzés......
Egy gyönyőrű kisfiúnak, aki egy éves, közismert nevén: Zsombóc, ha mérges vagyok akkor csak ZSOOOOOOOOMMMB. Igen, úgy érzem ennél a mérges szónál kell egy kicsit elidőzni...
Hányszor, de hányszor érzi azt egy anya, hogy kihozza a gyermeke a sodrából...lényegében apróságokkal, apró csínytevésekkel..hányszor szidjuk le, vagy utasítjuk rendre a "kincseinket" talán értelmetlen dolog miatt, vagy csak mert valaki másra haragszunk és pechre pont az a drága bogárka van ott, és rajta csattan az összes mérgünk...hányszor...????!!!

És mennyi édesanya van, aki mindenét odaadná azért, hogy akár egy icipicit rosszalkodhasson a gyermeke, vagy csak lássa nevetni? akár még azt a ravasz, csibész mosolyt, ami után jön a földön szétkent virágföld, vagy a szétlocsolt üdítő, esetleg a felmosóvödörben való fürdés....? 

rengeteg ilyen anya van. és amikor a saját gyermekünket ok nélkül, mindenféle meggondolatlan húzással leszidjuk, amit utána lehet hogy bánunk...ilyenkor nem jut eszünkbe az a rengeteg édesanya.

Ronan történetét ismerve úgy érzem át kell értékelnem egy két dolgot, és nem elég úgy imádnom a kis csibészemet, ahogyan teszem..ezt meg kell sokszoroznom, és meg kell becsülnöm hogy egy egészséges, gyönyörű kisfiú boldog édesanyja lehetek.

EZ MINDENNÉL TÖBBET ÉR.